egyedül vagyok. nem, nem magányos, mert az nem a megfelelő szó. csak egyedül. ritkán szoktam itthon teljesen egyedül lenni, így mindig szabadabbnak érzem magam akkor, ha ez mégis megtörténik. de tegnap szinte fojtó volt az a 30 perc ameddig egyedül kellett itthon lennem. sodródnék bármivel és bárkivel, de ez a semmittevés és egyhelyben állás teljesen megőrjít. a tegnap volt szerintem az eddigi legrosszabb szombatom, soha nem éreztem még ennyire lassúnak, unalmasnak és szomorúnak a szombatot. várom a monoton hétköznapokat, igen nagyon is várom. várom azt, hogy végre valami vagy valaki elterelje a gondolataimat, hogy végre ne csak azért kelljen mosolyt erőltetnem az arcomra mert nem akarom, hogy szomorúnak lássanak, hogy végre ne csak erőltetnem kelljen azt a mosolyt, hogy ha belépek az egyik szobába ne teljen meg a szemem csordultig könnyekkel, hogy ne legyenek fölös perceim felidézni és analizálni a mostmár fájó emlékeket. szeretném, ha rosszabb lenne a memóriám és keményebb a szívem. szeretném, ha valaki felébresztene ebből a rémálomnak tűnő valóságból. szeretném, ha valaki válaszolna a kérdéseimre. de legjobban azt szeretném, ha vissza lehetne menni az időben. mennyivel könnyebb lenne minden…
túl sok mindent próbáltam már elnyomni a felszín alá a jókedvvel. tudom már, hogy hogyan kell halkan sírni, hogy kell mosolyogni akkor is ha nem akarok, hogy kell mosolyt csalni mások arcára, ha szomorúak, hogyan kell kedvesnek lenni azokkal akik a legjobban irritálnak, hogy mikor kell hallgatni és mikor megszólalni, hogy hogyan legyek jókedvű a lehangoló időben, hogy milyen érzés a legjobb barátodat elveszíteni, hogy milyen ha nem figyelnek rád és milyen ha te vagy a középpontban...
sajnálom, de elfáradtam. vagy inkább belefáradtam.
az eső állítólag akkor hull amikor a fentiek sírnak. odakint zuhog...
megint az időre hagyatkozom. pedig igazán tudhatnám már, hogy ez hatalmas butaság. egy fenéket! az idő semmit sem old meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése