*

elvesztem a számolásban. már nem számolom, hogy hanyadjára álmodok róla.
hanyadjára járom az utcákat esőben, napsütésben, szélben vagy fagyban.
gőzölgő kávét szürcsölök, önfeledten cigarettázom, macskaköves szűk utcákon bolyongok, eldugott kávézókban kuporgok, divatüzletek kirakatai előtt mélázok vagy névtelen festők munkái között válogatok.

a szembejövő emberek nem csak robotok. éreznek, hallanak és látnak. nem törődnek velem, nem érdekli őket, hogy mi a nevem vagy hogy milyen színű a zoknim. ők sem érdekelnek, mégis megnyugtat a közelségük.

nyár óta visszatérő éjszakánként ez a különös álom. az ismerős helyszínek néha ismeretlenné változnak, a történet továbbszövődik, az emberek cserélődnek. sosem látom magamat külső szemlélőként, érzek, hallok és a két szemmel látok. ott vagyok és boldog vagyok.

butaság talán, de én tudom, hogy a lelkem egy darabját ott hagytam, hogy - ha csak éjszakánként is de - vissza-visszatérjek érte. vissza Párizsba.